A leszbikus csókolózás okai

Posted by leszbi under Cikkek, leszbi on hétfő ápr 4, 2011

Újabban nagy divattá lett a leszbikus csókváltás, mióta Britney Spears és Madonna a nyilvánosság előtt megtette, majd Sandra Bullock és Scarlet Johanson is követte a példájukat egy díjátadón; a tinik nagy kedvence Katy Perry pedig egy dalában buzdítja hasonló tettekre a lányokat. Talán ezért is, mostanra megannyi hétköznapi lány és nő csatlakozott hozzájuk, nyilvános bulikon, utcákon, de legesleginkább négyszemközt. Amerikai felmérések szerint, a nők kevesebb mint két százaléka vallja magát leszbikusnak, vagy biszexuálisnak. Jogos a kérdés, akkor honnan ered a döntő többség vonzalma a leszbikus csók után? A jelenségnek a leginkább meglepő része a nyilvánosságában rejlik, semmint a magában a tényben. A nagyközönség előtt egymást kóstolgató lányok viselkedése az ijesztő jelenségből hamar a kellemesen izgalmassá vált a maga körében, és ha nem is hétköznapi, már rendkívülinek sem számít.
Két amerikai szociológusnő Verta Taylor, és Leila J. Rupp által kielemzett nemzeti felmérés szerint, a nők kevesebb mint két százaléka vallja magát leszbikusnak, vagy biszexuálisnak, de a jelentés szerint a nők nyolc százaléka érez késztetést azonos nemű iránt, vagy kötelezte el magát valamelyik, azonos neművel történő szexuális aktushoz. A társadalomhoz képest tehát alacsony számokról beszélhetünk. Az okok mégis változóak.
A lány-lány csóknak több kiváltó oka van. A legfőbb a sztárok nyilvános díjátadókon váltott szenzációhajhász csókjainak utánzása. A másik a fiúk figyelmének felkeltése. Ez és főleg az alkohol az oka annak, hogy a bulik gyakran azonos neművel való csókolózásba torkollanak. Egy korábban névtelen tesztlapon megkérdezett egyetemista lány szerint, a bulikon ez a téma gyakran úgy kerül szóba, mintha csak az ivásról beszélnének. Ezt megemlíteni olyasmi, mint poénkodni a jó hangulatért. Aztán ha megtörténik, rendszerint azért, hogy felizgassák vele a fiúkat, vagy csak magukra vonják a figyelmüket.
A szakértők szerint, ez nem más, mint egy ősi női fogásnak, a férfiak színe előtti elbizonytalanításnak az alkalmazása, ahol a férfi a bámészkodó, és a nő a megbámult. Egyes nők a nyilvános szexuális cselekedeteikhez rabszolgaként kihasznált férfiakat tartanak. Ilyenkor mindketten megjátsszák a közös elégedettséget, a férfi pedig megőrizheti a társadalmilag elvárt domináns szerepét.
A magukra leszbikusként nem tekintők között ugyancsak hiteles motivációnak számít az ún. „bi-kíváncsi” indok is. (Ha ez italozással párosul, akkor viccesen „bár-kíváncsi” néven is illetik.) Egy bi-kíváncsinak nevezhető egyetemista nő elárulta, hogy az ilyen próbálkozások rendszerint nagy közösségben történnek, ahol egyáltalán nem számít, ki látja. Szerinte ez főként a lányoknak jó, akik egy üres szobában nem volnának elég bátrak belevágni ebbe. Azonkívül a közönség számára is örömforrásként szolgál, tette hozzá a megkérdezett.
A „bi-kíváncsi” és az LTG
Egyes bi-kíváncsi nők önmagukat LTG-nek (Lesbian Till Graduate), azaz diplomáig leszbikusnak tartják, jelezve, hogy az egyetemi évek után felhagynak e szokásukkal. Az egymással smacizó lányok zöme közülük kerül ki. A nemi kapcsolat és az elhajlás egyféle megnyilvánulása ez, de alapvetően nem nevezhető igazi orientációnak. Inkább nevezhető egy biztonságos útnak a szexualitásukban bizonytalanoknak. Először csak azt mondják maguknak, hogy egy fiút akarnak lenyűgözni ezzel, aztán ráeszmélnek, hogy egy mélyebb és valóságosabb oka is van ennek.
A két szociológusnő rámutatott arra, hogy e fokozatos átmenetiség megmagyarázhatja azt, hogy a legtöbb leszbikus lány az első azonos neművel szerzett szexuális tapasztalatát miért hármasban szerzi, azaz egy fiú, és két lány felállásban. Így a biztonságos heteroszexualitás határait kitolva érnek el a vágyott azonos neművel folytatott szexig.
Mind a kutatók, mind pedig az érintettek csak „heteroflexibilitás” néven illetik e jelenséget. Hogy mindez a korral járó egészséges tapasztalatszerzésnek számít-e, vagy inkább a popkultúra sokak által károsnak ítélt hatása, arról nem szólnak a felmérések. Mindenki ítélje meg maga.

ADD COMMENTS | Tags : , , , , , , , ,

Vonzalmak és választások – Homoszexualitás és kereszténység

Posted by leszbi under Cikkek on péntek jún 19, 2009

Homoszexuálisokat is szentté avathat az egyház, már amennyiben cölibátusban, vagyis szexuális önmegtartóztatásban élnek – foglalt állást nemrégiben a Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romano. A világsajtó által nyomban felkapott hír valójában nem tartalmaz radikálisan új elemeket – legalábbis a katolikus egyház katekizmusához képest, amely már 1992-ben úgy fogalmazott, hogy az önuralom erényével a homoszexuális emberek is megközelíthetik a keresztény tökéletességet. Egy most megjelent magyar könyv (katolikus és homoszexuális) szerzője viszont már egyenesen azt állítja: a melegek anélkül is élhetnek Istennek tetsző életet, hogy okvetlenül le kellene mondaniuk a szerelemről.
„Ha valaki férfival hál együtt, úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk” – olvashatjuk Mózes harmadik könyvének 20. fejezetében. Ez volna az Ószövetség álláspontja a homoszexualitással kapcsolatban? – kérdi Birtalan Balázs író Budapesten most megjelent, Halállal lakoljanak? A homoszexuális ember és a kereszténység című könyvében. A szerző más bibliai helyekből is citál, köztük Pál apostol Róma-beliekhez írott levelének első fejezetéből: „A férfiak abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot.” Birtalan azt állítja, mindmostanáig rosszul értelmezték az idézett mondatokat. Szerinte ugyanis a tüzetes elemzés éppen azt mutatja, hogy „a Szentírásban sehol nincs elvi állásfoglalás a homofíliával kapcsolatban, ebből következően elítélés sincs”. Nyilván elfogulatlanságát érzékeltetendő, nem tekinti elvi állásfoglalásnak a Bibliában szereplő egyetlen olyan esetet sem, amellyel kapcsolatban a Szentírás – Sámuel első könyvének 18. és második könyvének 1. fejezetében – nem elítélő hangvétellel ír egy homofil kapcsolatról, Dávid király és Jonathán barátságáról (illetve szerelméről), arról a viszonyról, amelyről Franciaország legnagyobb katolikus homoszexuális egyesülete a David et Jonathan nevet vette fel.

Ehelyett a szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy a Mózes harmadik könyvéből idézett rész például valószínűleg nem is az azonos nemű férfiak vonzalmát, hanem a férfiprostitúciót tiltotta. Úgy okoskodik, hogy ha e szöveg esetleg mégis a homoszexualitás elvi elítélése volna, akkor a Biblia a leszbianizmussal kapcsolatban is állást foglalna. Márpedig – mutat rá Birtalan – a Törvény a nők szexuális életét is szabályozta. Például tiltotta a prostitúciót, s az állatokkal való közösülést a nők esetében is a férfiakhoz hasonlóan halállal büntette. Az akkoriban is aligha ismeretlen leszbikus vonzalom említetlenül hagyása tehát – ha a szerzőnek igaza van – tudomásulvételt is jelenthet. Birtalan elemzésében a téma újszövetségi említéseiről is az derült ki, hogy azok valójában nem a homoszexualitást, hanem a szexuális kicsapongást ítélik el.

A Pál apostoltól származó szövegrész egyébként – érvel például – „kifejezetten azokat marasztalja el, akik abbahagyták az asszonnyal való élést”. Márpedig, írja, ahhoz, hogy ez valakiről elmondható legyen: a szóban forgó személynek „korábban már kellett élni asszonnyal – vagy legalábbis belső természete szerint erre nyitott kellett, hogy legyen”. Az ilyen férfi viszont – okoskodik Birtalan – legfeljebb biszexuális, de semmi esetre sem kizárólagosan homoszexuális.

Ez a Vatikán lapjában megjelent állásfoglalás fényében különösen érdekes. Még akkor is, ha a katolikus hívek számára kötelező érvényű katekizmus már 1992-ben így fogalmazott a veleszületett homoszexuális hajlamúakról: „Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot, ami többségük számára megpróbáltatást jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét. Ezek az emberek arra hivatottak, hogy Isten akaratát valósítsák meg életükben, és amennyiben keresztények, az állapotukból adódó esetleges nehézségeket egyesítsék Urunknak a kereszten hozott áldozatával.”

A katekizmus megközelítése annál is modernebb, mivel egy évvel megelőzte az amerikai Dean Hammernek és kutatócsoportjának 1993-as felfedezését, amelyik valószínűsíti, hogy a homoszexualitás – legalábbis az esetek egy részében – veleszületett genetikus adottság. Esetleg olyan, amin az érintettek képtelenek változtatni hajlamuk elfojtása, s így lelki zavarok kialakulása nélkül. Az egyházi megértés azonban, úgy tetszik, csak a többség számára túl merész. Melegkörökben sokan éppen hogy felháborodtak az Osservatore Romano cikkén, mondván: kegyetlenség megkövetelni a melegektől, hogy – miként a cikk megoldásként javasolja – ne éljenek nemi életet. Hiszen a vallás a heteroszexuális hívőktől nem követel ilyesmit, még azoktól sem, akiket később esetleg szentté avatnak. Vagyis a vatikáni állásfoglalás – az elégedetlenek szerint – továbbra is diszkriminatív.

Tegyük hozzá, a magyar katolikus püspöki kar nemrégiben kelt, Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevele még e vatikáni megértést sem vállalja, és inkább az egyház régebbi, a homoszexualitást elítélő szemléletét tükrözi: „Sajnálatos, hogy azonos neműek együttélését a médiumok is nemegyszer pozitív színben tüntetik fel. Így a közvélemény is egyre inkább elfogadja azt, amit korábban természetellenesnek tekintett, keresztény felfogásunk szerint pedig teljességgel elfogadhatatlan.” Ehhez hasonlóan 1975-ben fogalmazott a Vatikán, amikor VI. Pál pápa jóváhagyásával a Hittani Kongregáció Persona Humana címmel nyilatkozatot adott ki a nemi erkölcsöt érintő kérdésekről. E magyar nyelvre mindmáig le nem fordított irat torzulásnak nevezi a homoszexualitást. Bár még ez is hozzáteszi: ebből nem következik, hogy mindazok, akik ebben szenvednek, automatikusan bűnösök volnának, de – fogalmaz az 1975-ben kelt vatikáni szöveg – „a homoszexuális aktusok belső természetük szerint rendellenesek és semmiképpen sem helyeselhetők”.

A hazai katolikusság mindazonáltal nem teljesen egységes a kérdés megítélésében. „A homoszexuálisoknak rengeteg olyan értékük van, amelyek előremutatók lehetnek az alapvetően macho társadalomban” – véli Máté-Tóth András katolikus teológus, az Egyházfórum című folyóirat főszerkesztője, hozzátéve, hogy „az egyháznak szüksége van ezekre az értékekre: az intuícióra, érzékenységre, integráns emberszemléletre, az igazi átélés képességére”. E megértés és annak ellenére, hogy léteznek immár katolikus melegszervezetek is – Magyarországon az Öt Kenyér Egyesület –, a legtöbben egyelőre félnek homoszexualitásuk nyílt megvallásától, melegműszóval a coming outtól. „Ha kiderülne, hogy meleg vagyok, rögtön vehetném a sátorfámat” – fogalmazott pár hete a Der Spiegel hetilapban egy homoszexuális pap, aki a hamburgi hírmagazinnak szintén nyilatkozó két társához hasonlóan nem is fedte fel kilétét.

A most megjelent magyar könyv szerzője vállalja a coming outot, közben azonban – ami legalábbis katolicizmusát illeti – pápábbnak mutatkozik a pápánál. „Nem divatos ma ilyesmivel dicsekedni, és többen nyilván tamáskodva fogadják, de kijelentem: vallom az Apostoli Hitvallás és a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás minden tételét, s magaménak tekintem a római katolikus egyház valamennyi tévedhetetlennek és visszavonhatatlannak deklarált tanítását” – állítja. Hozzátéve, hogy míg katolikus mivoltán nem akar, homoszexualitásán nem tud változtatni.

Ezért aztán könyvében kifejtett tézise szerint a szabad akarati döntéstől függetlenül, kizárólagosan és visszafordíthatatlanul homoszexuális beállítottságú férfi vagy nő „teljes értékű teremtmény, akit Isten szándékoló akaratával alkotott olyanná, amilyen; sem a megszokottól eltérő szexuális orientációja, sem annak adekvát módon történő kiélése (tartós, zárt, monogám élettársi kapcsolat, amelyben a kölcsönös lelki önátadás mellett rendszeresen helyet kap a testi egyesülés is), nem minősül alkalmi bűnnek vagy állandó bűnállapotnak”. A szerző álláspontja szerint „az ilyen életállapotú hívő a házasság szentségében élő heteroszexuális testvéreivel analóg erkölcsi normák alapján részesülhet szentségi feloldozásban, és részt vehet az eucharisztikus közösségben mint Isten országának teljes jogú polgára s az üdvösség várományosa”.

A visszavonhatatlan hittételek megvallásával Birtalan szerint tehát összeegyeztethető a szintén visszavonhatatlan homoszexuális hajlam. Ami ez utóbbit illeti – vagyis azt a tényt, hogy a homoszexualitást egy „hibás” gén okozza –, egy, a napokban Angliában megjelent könyv mindenesetre olyan veszélyre hívja fel a figyelmet, amelyre a homoszexualitás és a vallás viszonyát elemzők korábban nem gondoltak. Ted Peters, a Berkeley Egyetem lutheránus teológiaprofesszora Istent játszani? Genetikai determinizmus és emberi szabadság című könyvében arról a lehetőségről ír, hogy az ember, a humán génállományba beavatkozva, mintegy társteremtővé válhat. Megváltoztathat például különféle betegségek kialakulásáért felelős géneket. Ha ez így van – írja –, az a veszély is fennáll, hogy lesznek, akik úgy vélekednek: „a homoszexualitás több mint bűn: (genetikai) hiba”, s kijavítására „tudományos” beavatkozást sürgetnek. A dilemma annál is érdekesebb, mivel a katolikus egyház a genetikai manipulációkat ma sokkal élesebben ítéli el, mint a homoszexualitást.

ADD COMMENTS | Tags : ,